RINGATÓ

Mint közülünk oly sokan, kettős szerepben: zene szakos pedagógusként és gyakorló anyaként találkoztam Ilivel és Ringató foglalkozásaival, és az első adandó alkalommal jelentkeztem a (2007. őszi) módszertani tanfolyamára: a kulisszák mögé kukucskálni, megfejteni, hogyan, mi módon hat a csoda, az a fajta varázslat, amelynek hétről-hétre részesei lehetünk.

Bár magyar-ének szakos tanárként hat és tizenhat év közötti gyerekek zenével való találkozásainak jó néhányszor lehettem tanúja, mégis hihetetlenül izgalmas volt megtapasztalni, hogy az egészen kicsi gyerekeknek épp úgy lenyűgöző, különleges élmény az énekkel és kifejezetten a közös, olykor többszólamú énekkel találkozni, abban jelen lenni. Hogy egészen más, ha a többiekkel együtt hangzik el az otthon is sokszor végighuncutkodott mondóka vagy lovagoltató. És ami a legkülönösebb, hogy a csoportos jelenlét nem gyengíti, hanem erősíti a kétszemélyes kapcsolatot: olyan intenzív "érzelmi adás-vétel" zajlik oda-vissza, hogy a foglalkozásokról összekovácsolódott, cinkos gyerek-szülő párosokat látok kilépni - én legalábbis minden héten beleszerettem a lányomba... :) Azt gondolom, így felnőni jó!

Gyerek- és felnőttkori tapasztalataimat fonta eggyé és igazolta, a jövőbeli terveimhez pedig irányt mutatott mindaz, amit a foglalkozások kapcsán tanulhattunk. Kisiskolás koromtól megadatott, hogy zenetagozatosként természetes legyen, hogy a mindennapokhoz hozzátartozik az éneklés, a zene; magától értetődő volt, hogy kórusban énekelve részei lehetünk egy közös harmóniának és hogy egy hangszer megszólítható, megszólaltatható. Jóval később tudtam, láttam csak igazán, hogy micsoda kényeztetésben volt részünk - és mennyire nélkülözhetetlenben. Gyakorló tanárként azzal kellett szembesülnöm, hogy a felnőttek felelőssége - és szinte kizárólagos dolga -, hogy a gyereket "helyzetbe hozza", hogy valami értékessel "kínálja meg", menjen elébe... Így volt ez a szülő-diák-tanár kórusommal épp úgy, mint az iskolába hozott zeneiskolai tagozattal: ha adott a muzsikálás lehetősége, olyanok is élnek vele - és azután valóban vele, benne -, akik önmaguktól nem tették volna meg azt az utat odáig.

Mennyire így van ez a legkisebbekkel! Úgy gondolom, a kodályi elgondolás így valósulhat meg, így lehet a zene valóban mindenkié. Szülőként azt gondolom, ez a legtöbb, amit adni lehet: hogy a zene, a művészet iránti fogékonyság a zsigerekben szívódjon fel, a csemete valóban az anyatejjel szívja magába.

Kívánok mindenkinek nagyon finom, jóízű énekelést, muzsikálást otthon és a Ringatókon!